Holnap lesz egy hónapja, hogy már nem csak a hátával radíroz a kiscsaj, hanem fejét a kanapéba fúrva hastól lefelé alkalmi emelkedéssel próbálja magát előrébb tornászni. Még csak négy hete, hogy mászik, de kb ugyanennyi és felül. Jó lenne ha apja is ilyen gyorsasággal sajátítana el dolgokat. A vigyorfaktor egyre csak növekszik, a mosolygós órák száma lassan meghaladja a sokat, ha így folytatja ezzel még pénzt is kereshet nekünk. Hétvégén pedig, ismét a nagyszülők előtt újabb mérföldkő lett kipipálva a szentem életében: a délutáni két órás séta a szmogos belvárosban olyannyira kiszellőztette a kis testét, hogy az ébredéssel párhuzamosan szinte újjászületve kivétel nélkül mindenkit vigyorral jutalmazott, sőt az esti fürdetés utáni utálatos törölgetés-kenegetés-öltöztetés-csepegtetés-miegymás kombót nemhogy zokszó nélkül, hanem – mintha köztelező lenne –, száját folyamatosan felfelé görbítve tűrte. Ez már a tavasz egyik/első jele, nem?